A tüdőbaj – a népi gyógyászatban a tuberkulózis elnevezése – évszázadokon át rettegett betegségnek számított. Az emberek ezért abból próbáltak gyógyírt készíteni, amihez hozzáfértek, a gyógynövényektől az állati eredetű szereken át egészen a mágikus praktikákig. A magyar népi gyógyászatban fennmaradt módszerek között akadnak ma is ismerősnek ható eljárások, mások viszont kifejezetten meghökkentőek.

Az egyik legbizarrabb szer a kutyazsír volt. Vajkai Aurél néprajzi gyűjtése szerint magyarok és románok egyaránt keresték: 

pirított kenyérre kenték vagy tejben olvasztották fel, és köhögés ellen fogyasztották.

Már ez is elég bizarrul hangzik, de még ennél is volt különösebb: a vakondszívet, valamint a fehér kutya ürülékét is tüdőbaj elleni szerként tartották számon. A Magyar Néprajzi Lexikon a beteg saját vizeletét is megemlíti az emberi eredetű orvosságok között.

Az avas szalonnát több vidéken is gyógyító hatásúnak tartották. Hajdú-Biharban és Szeged környékén egyaránt fennmaradt annak emléke, hogy a tüdőbaj, régi nevén heptika, ellen alkalmazták.

A kevésbé bizarr gyógymódok között számos növény szerepelt. 

Pipacsbimbót, kakukkfüvet, pemetefüvet, fodormentát, vörös- és fokhagymát, valamint napraforgómagot is használtak. 

Békésben egy különleges tüdőbaj elleni főzet is ismert volt: ezerjófüvet, pemetefüvet, kamillát és ökörfarkkórót főztek össze, majd reggel és este fogyasztották.

Köhögés esetén apróbojtorján-teát ittak, amelyről úgy tartották, hogy „felszaggatja a slájmot”. A mellkasra birkafaggyúval vagy disznózsírral bekent vásznat helyeztek, szintén a váladék feloldásának reményében.

A gyógymódok egy része már egyértelműen a hiedelmek világába tartozott. Tüdőbaj ellen például kilenc különböző fa gyökeréből főztek teát. Városlődön az úgynevezett „izzadó keresztnél” imádkoztak a gyógyulásért.

A fennmaradt néprajzi adatok jól mutatják, hogy a régi gyógyításban a tapasztalati gyógynövényhasználat, a vallás és a mágikus hiedelmek egyszerre voltak jelen.