Bár az űridőjárást és a geomágneses viharokat hajlamosak vagyunk a modern kor, a műholdas infrastruktúra és az érzékeny elektromos hálózatok kizárólagos problémájaként kezelni, az emberiség által épített technológia jóval régebb óta kénytelen elviselni a Nap dühét. A Lancasteri Egyetem kutatói most egy közel két évszázados rejtély végére tettek pontot: kiderítették ugyanis, hogy egy neves tudományos szaklapban megjelent, 1841-es geomágneses vonatfennakadásról szóló beszámoló egy banális sajtóhiba miatt került rossz évszámmal a krónikákba.

A tudománytörténet a mai napig az 1859-es Carrington-eseményt tekinti a valaha mért legbrutálisabb geomágneses viharnak. Akkoriban a sarki fények még a déli szélességi körökön is olyan erővel világítottak, hogy a kortársak az újságot is el tudták olvasni a szabad ég alatt, miközben a kor csúcstechnikájának számító elektromos távírórendszerek teljesen megkergülték: szikráztak, helyenként kigyulladtak, némelyik berendezés pedig az áramforrás lekapcsolása után, kizárólag a légkörben gerjesztett indukált áram hatására is képes volt jeleket küldeni – eleveníti fel a történteket az ArsTechnica.

Egy hasonló léptékű napkitörés ma kontinensnyi áramszüneteket okozna, tönkretenné a transzformátorállomásokat és megbénítaná a műholdas navigációt. A kutatók éppen ezért igyekeznek felkutatni minden fellelhető történelmi adatot a korai geomágneses zavarokról, hogy pontosabb modelleket alkothassanak a jövőbeli kockázatokról.

A figyelem középpontjába egy 2013-ban újra felfedezett, eredetileg a rangos Nature folyóiratban 1871-ben publikált anonim beszámoló került. Az írás szerint 1841. október 18-án egy „rendkívül intenzív mágneses anomália” miatt 16 perces késést szenvedett az Exeter állomásáról este 22:05-kor induló expresszvonat Dél-Angliában, mert a távíró összeomlása miatt a forgalomirányító képtelen volt megállapítani, hogy a pálya szabad-e. Amennyiben a dátum valós lett volna, ez számított volna a technológiát sújtó legelső dokumentált űridőjárási incidensnek a Földön.

A Jim Wild professzor vezette kutatócsoport azonban gyanút fogott, és nekilátott az archívumok átfésülésének. A brit vasúttörténeti forrásokból gyorsan kiderült egy megdönthetetlen tény:

• A South Devon Railway Company Exeter és Plymouth közötti vasútvonalának építését a brit parlament csak 1844 júliusában engedélyezte.
• Magát a kérdéses pályaszakaszt pedig 1846. május 30-án nyitották meg a forgalom előtt – azaz öt teljes évvel azután, hogy a beszámoló szerint a vonat késett volna rajta.

A kutatóknak a Nature archívumában sikerült előkeríteniük az 1871-es lapszám eredeti szerkesztőségi példányát is, amelyen egy kézzel írt széljegyzet szerepelt: „N. [J.] Holmes”. A szálak Nathaniel John Holmeshoz vezettek, aki a korszak egyik elismert villamosmérnöke volt, és víz alatti távírókábelek fektetésével foglalkozott az Északi-tengeren. Holmes alig másfél kilométerre lakott a Nature akkori főszerkesztőjétől, Sir Norman Lockyertől, levelezésben állt vele, és mélyen érdeklődött a naptevékenységek, valamint a színképelemzés iránt. A dátumeltérés forrását azonban ez még nem fedte fel, a korabeli sajtóban pedig nem találták nyomát az Exeterben tréfálkozó szellemeket emlegető távírókezelők sztorijának.

A rejtélyt végül a greenwichi mágneses obszervatórium korabeli magnetogramjai és a fennmaradt menetrendek párhuzamos összevetése oldotta meg. A tudományos feljegyzések szerint míg 1841. október 18-án London térségében semmiféle szokatlan anomáliát vagy sarki fényt nem tapasztaltak, addig hét évvel később, 1848. október 18-án kimagaslóan erős geomágneses vihar tombolt az Egyesült Királyság felett, amit korabeli sajtóhírek mellett Temple Chevallier brit csillagász napfoltmegfigyelései is megerősítettek.

Ezzel párhuzamosan a vasúttörténeti dokumentumokból az is kiderült, hogy a cikkben szereplő, 22:05-kor Exeterből induló expresszvonat pontosan ebben az időszakban, 1848 márciusa és 1849 júliusa között szerepelt a hivatalos menetrendben.

A kutatók a Space Weather folyóiratban megjelent tanulmányukban tehát megállapították: a harminc évvel a történtek után papírra vetett beszámolóban egyszerű nyomdai elírás vagy félregépelés történt – 1841 helyett valójában 1848-ban zavarta meg a sarki fény az exeteri vasutat.

Az elírás tisztázásával a tudomány űridőjárási kronológiája is módosult: az Exeteri eset már nem számít a technológiát érintő legkorábbi hitelesen dokumentált geomágneses zavarnak. Ezt a címet jelenleg egy 1847. március 19-i esemény viseli, amikor William Henry Barlow megfigyelései szerint a ragyogó sarki fény idején spontán elektromos áramok jelentek meg a Midland Railway távíróvezetékeiben.