Vágólapra másolva!

A Geographe Marine Research nevű szervezet évek óta nyomon követi Fraggle életét. A nőstény palackorrú delfint nemrégiben a Bunbury közelében található Leschenault-torkolatban filmezték le egy drónnal. A felvételen jól látható, amint az anyaállat gondoskodóan a hátán hordozza kéthetes borja testét, hogy az a vízfelszín közelében maradjon. Fraggle-nek ez volt a negyedik vemhessége, ám sajnos az előző három borját is elvesztette. A mostani kicsinyével feltételezhetően tüdőgyulladás végzett. Az eset az állati gyász egy lehetséges példája, jóllehet a kutatók tudatosan óvatosabb megfogalmazással élnek.

A szakemberek „posztmortem gondoskodó magatartásnak” (angolul post-mortem attentive behavior) nevezik azt a jelenséget, amikor egy állat elpusztult társa vagy utóda mellett marad, esetleg megpróbálja mozgatni, illetve a vízfelszínen tartani a testét. Jelen esetben az egyik lehetséges magyarázat szerint az anya megpróbálhatja újraéleszteni a borját, míg egy másik teória úgy véli, a viselkedés már a veszteségre adott érzelmi reakció része. A két értelmezés nem feltétlenül zárja ki egymást, ugyanakkor egyik sem bizonyítható közvetlenül.

Susana Monsó, az állati kogníció kutatója felhívta a figyelmet arra, hogy Fraggle viselkedése rendkívüli fizikai megterheléssel jár. A tetem hurcolása közben ugyanis folyamatosan a felszín közelében kell maradnia, miközben a saját levegővételét és táplálkozását is meg kell oldania. Bár ez önmagában még nem bizonyítja, hogy az emberéhez hasonló gyászt érezne, jól mutatja, hogy az állatot rendkívül erős belső késztetés vezérli.

Fraggle esete egyáltalán nem példa nélküli. A Tahlequah nevű nőstény orka 2018-ban 17 napon keresztül, mintegy 1600 kilométeren át hordozta elpusztult borját, majd hét évvel később, 2025-ben ismét hasonló viselkedést figyeltek meg nála.

Az evolúciós tanatológia nevű tudományág kifejezetten a halállal kapcsolatos viselkedésformákat és szokásokat vizsgálja. A legnagyobb nehézséget ezen a területen az jelenti, hogy a kutatók csupán az állatok külső reakcióit figyelhetik meg, a belső, átélt érzelmeiket azonban nem képesek objektíven mérni.

Még abban sincs teljes egyetértés szakmai körökben, hogy pontosan mit is tekinthetünk gyásznak. Az egyik megközelítés szerint ehhez az állatnak valamilyen szinten értenie kellene a halál fogalmát. Mások azonban úgy gondolják, hogy a veszteségre adott tartós reakció már önmagában is gyásznak minősül, függetlenül attól, hogy az állat felfogja-e a véglegességet.

A látszólag gyászoló viselkedés mögött olykor más okok is meghúzódhatnak. Az elpusztult társa mellett maradó állatot hajthatja puszta kíváncsiság, zavarodottság, de akár félelem vagy stressz is. Az elefántok például gyakran megérintik és megszagolják elhullott társuk tetemét. Ez egyfelől fakadhat a veszteségélményből, de legalább ennyire elképzelhető az is, hogy csupán a halál okát próbálják felmérni. Hasonlóan gyakorlatias célja lehet a varjaknak is, amikor hangos gyülekezést rendeznek egy elpusztult társuk körül: ez segíthet nekik abban, hogy felismerjék és megjegyezzék a környezetükben leselkedő veszélyeket.

Barbara J. King antropológus egy olyan meghatározást javasolt, amely a feltételezett érzelmek helyett inkább a megfigyelhető tényekből indul ki. 

Koncepciója szerint egyértelműen gyászra utalhat, ha egy társ halálát követően tartósan és látványosan megváltoznak az állat étkezési, alvási vagy társas szokásai.

Jane Goodall például egy Flint nevű csimpánz esetét írta le, amely kivételesen erősen kötődött idős anyjához. Az anya pusztulását követően a fiatal hím teljesen visszahúzódóvá vált, alig evett, és alig három hét leforgása alatt testsúlyának több mint harmadát elvesztette. Egy hónappal az anyja halála után végül ő maga is elpusztult. Bár ez a megfigyelés önmagában nem bizonyít közvetlen ok-okozati kapcsolatot, jól példázza, hogy milyen drasztikus viselkedésváltozást idézhet elő egy fontos társ elvesztése.

Kutyáknál szintén dokumentáltak már hasonló reakciókat. Egy kutatás megmutatta, hogy társuk pusztulása után a négylábúak többet aludtak, kevesebbet ettek és jóval ritkábban játszottak. A páviánoknál pedig azt figyelték meg a kutatók, hogy a veszteséget követően kedvetlenné váló egyedeket a társaik sokkal gyakrabban kurkászták, ami hozzájárulhat a megküzdéshez és az új társas kapcsolatok kialakításához.

Annak tisztázása, hogy az állatok miként reagálnak társaik elvesztésére, állatvédelmi szempontból is kiemelt jelentőséggel bír. Ez a tudás ugyanis alapjaiban határozhatja meg a háziállatok, az állatkerti fajok, valamint a vadon élő közösségek megfelelő kezelését és gondozását.

2026 tavaszán például megfigyelték, amint egy görögországi delfinanya láthatóan nyugtalanná vált, amikor hajók közelítették meg elpusztult borját. A kutatók szerint az ehhez hasonló helyzetekben mi, emberek azzal segíthetünk a legtöbbet, ha kellő távolságot tartunk, és elegendő időt hagyunk az állatnak.

A tudomány jelenlegi állása szerint annyi állítható teljes bizonyossággal, hogy számos társas fajnál jól megfigyelhető, ismétlődő és mérhető viselkedésváltozások követik egy társ vagy utód halálát. Hogy ezen állatok viselkedése és belső megélése mennyiben feleltethető meg az emberi gyásznak, továbbra is nyitott kérdés marad.

(Awesome Ocean/Live Science)

A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Ne maradjon le az ORIGO cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre!